58

Mersinbe érve Ezio elbúcsúzott a török admirálistól. A napfény csillogott a tengeren.

— Allah védelmezzen, barátom — mondta a tengernagy.

— Köszönöm, Piri reisz.

— Itt várok, amíg visszatérsz. De nem maradhatok sokáig.

— Tudom.

— Nem akarod, hogy az embereim elkísérjenek?

— Nem. Jobb, ha egyedül utazom.

— Akkor legalább engedd meg, hogy lovat szerezzek neked. Úgy gyorsabb és biztonságosabb lesz az utad.

— Azért hálás lennék.

— Bátor ember vagy, Ezio Auditore, és méltó követője a nagy mentornak, Altaïrnak.

— Túlságosan is megtisztelsz. — Ezio a szárazföldre nézett, eltökélt arckifejezéssel. — Ha két holdtöltén belül nem jövök vissza...

Piri reisz komoran biccentett.

— Vezessen téged az istened. — Azzal búcsúzóul megszorították egymás kezét.

A kéthetes hajóutat további két héten át tartó túra követte észak felé, előbb át a Toros-hegységen, majd miután rövid időre megállt a Toros és a Melandiz között fekvő Niğdében, ismét északra vezetett Derinkuyu alacsony barna dombjain keresztül, ahol Ezio tudomása szerint Manuél Palaiologosz lázadó serege gyülekezett.

Utazását ismét megszakította Nadarimban, egy zord kis faluban, ahonnan már látni lehetett a célját. A falu mocskossága éles ellentétben volt a gyönyörű tájjal, amely körülvette. Embert alig látott, mivel még hajnal előtt érkezett, az a néhány pedig gyanakvó szemmel követte Eziót, amikor belovagolt a főtérre, amelynek az egyik oldalán templom állt.

Katonai tevékenységnek nem látta jelét, és miután kikötötte a lovát, úgy döntött, hogy felmászik a templomtoronyba, ahonnan jobban tanulmányozhatja Derinkuyut.

Sasszemmel kémlelte a pirkadó ég alatt elterülő tájat, végigmérte a közeli város alacsony épületeit és a néhány kiemelkedő tornyot. De ott sem volt egyértelmű nyoma katonai tábornak.

Ám Ezio tudta, hogy ennek jó oka lehet.

Lemászott. A tér elhagyatott volt, és Ezio azonnal résen állt. Eredeti szándéka szerint továbbment volna, de most már nem tudhatta, hogy biztonságos-e ismét lóra szállnia. Gyanakvása megerősítést nyert, amikor észrevett egy leselkedő alakot az elhanyagolt templom falának árnyékában. Közelebb lépett hozzá.

Ekkor az alak egy tőrt rántott elő, és fenyegetően maga elé tartotta. Fiatal nő volt. Kemény, izmos, napbarnított. Szinte vadállatszerű.

— Lassan a testtel, adi herif! — morogta.

Ezio feltartotta a kezét.

— Miért nevezel gazembernek? — kérdezte higgadtan. Látta, hogy a nő szemében kételkedés villan.

— Ki vagy te? Manuél egyik csicskása?

— Nyugodj meg. Tarik küldött.

A lány némi habozás után leengedte a pengéjét.

— Mi a neved?

— Auditore, Ezio.

— Üzenetet kaptunk az ifjú hercegből — mondta a nő immár nyugodtabban. — Tarik haláláról is tőle értesültünk. Borzasztó eset, pedig már oly közel járt. A nevem Dilara — tette hozzá. — Tarik legfőbb itteni megbízottja. Miért csak téged küldtek? Miért nem jöttek többen? Nem kapták meg a jelentéseimet Kosztantinijében?

— Elegendő vagyok a feladathoz. — Ezio körülnézett. — Hol vannak az embereid?

Dilara a földre köpött.

— Elfogták őket a bizánciak jó egy héttel ezelőtt. Rabszolgának öltöztem, így el tudtam menekülni. De a többiek... — a hangja elcsuklott, és a fejét rázta. Majd éles pillantást vetett Ezióra. — Jó harcos vagy?

— Azt hiszem, igen.

— Ha már biztosan tudod, keress meg. Ott, a városban. A föld alatti város nyugati kapujánál várlak.

Rávillantotta a fogát, majd tovasurrant, akár egy gyík.